A második zenekari szvitet Bizet halála után barátja, Ernest Guiraud állította össze a színmű és a Szép perthi lány c. opera zenéjéből.
Az első tétel a kísérőzene 7. száma, a Pastorale és Andantino.
A második tétel a kísérőzene 15. sz. Közzenéje. (Az Andante Agnus Dei szöveggel ismert, népszerű vallásos dal. )
A harmadik tétel a Szép perthi lány lapjairól kölcsönzött kecses Menüett. Az operában Mab és a herceg
kettősének zenéje. A szvitben hárfa kíséri a fuvolán megszólaló dallamot, ezt egy zenekari tutti középrész követi, majd visszatér a fuvoladallam. Érdekes, hogy ez a hat évvel fiatalabb menüett milyen szervesen illeszkedik be Az arles-i lány partitúrájába.
A negyedik tételt Guiraud az induló és a farandole kombinációjából állította össze. A két téma váltja egymást, majd a tetőfokon
együtt szól.
Színmű három felvonásban, öt képben
Szerzője: Alphonse Daudet
Kísérőzenéjét komponálta: Georges Bizet (No: 23)
Keletkezésének ideje: 1872.
A művet 1872. október 1-én mutatták be Párizsban, a Théâtre Vaudeville-ben.
Szereplők:
Balthazar, öreg juhász
Francet Mamai, a casteleti major gazdája
Rose Mamai, özvegy menye
Frédéri és L'Innocent (Az együgyű) – Rose gyermekei
Renaude anyó
Vivette, az unokája
Marc, hajósmester
A „legénysége”
Mitifio, csikós
Szolgák, szolgálók, béresek, táncosok.
Történik Dél-Franciaországban, Arles környékén.
Az első felvonást nyitány előzi meg, amely három részből áll. A zenekar erőteljes unisonója egy provence-i karácsonyi dalt, a Három királyok indulóját (La Marcho dei Rei) intonálja. A dallam francia nyelvterületen Turenne-i induló néven ismeretes. Bizet a népi dallam kvintlépését kvartra változtatta, megváltoztatta, kihegyezte a dallam ritmusát is.
Az unisono dallamot négy variáció követi. Az első változatot fuvola, angolkürt, klarinét és két fagott adja elő, a dallam a klarinét szólamában van, a fuvola és az angolkürt azonos ellendallamot játszik, a két fagott terc- és szext- meneteivel, a váltóhangokat szellemesen kihasználó és a kromatika eszközeivel bőkezűen élő harmóniai fordulataival támasztja alá a téma első variációját. A második változatban a fúvósok staccato játsszák a dallamot, amelyet a vonósok c orgonapontról kiinduló és arra visszatérő nyolcad-figurációkkal kísérnek. A ritmust a kisdob hangjai teszik feszesebbé. A harmadik variációban a gordonkák éneklik a dallamot két kürt harmóniai támaszával, míg a fagottok játékos triolákkal mozognak a dallam alatt. A negyedik változatban a teljes zenekar teljes hangerejével csendül fel az induló, és kürtök, majd fafúvók rövid kódája után három pianissimo c-moll akkorddal ér véget a nyitány első szakasza.
A második szakaszban új dallamot hallunk. A színműben ez a dallam L’Innocent ártatlan együgyűségét, majd nyiladozó értelmét jellemzi a legkülönbözőbb változatokban. Először szaxofonon szólal meg a melódia, vonósok és klarinét kíséretével:
Ez a dallam más-más harmóniákkal többször megismétlődik, majd L’Innocent motívumától is búcsút veszünk, puha Asz-dúr akkordokkal. Az elsőhegedűk egy dallamfoszlányt próbálgatnak, míg a hetedik ütemben, nagy crescendo után kibomlik egy szenvedélyes, vészterhes dallam, Frédéri halálos, vak szerelmének tragikus motívuma, amely szekvenciákon át fejlődik tovább. A dallam a vonósok telt unisonójával mutatkozik be, és a rézfúvók szűkített szeptim-sorozatának triolái kísérik, míg a fafúvók — s ez Bizet kései stílusára rendkívül jellemző — tartott hangok kromatikus játékával vesznek részt a szenvedélyes dallam tolmácsolásában:
A dallamot felfelé viharzó G-dúr hármashangzatok vezetik a csúcspontig, majd lefelé hajolva egyre halkabb lesz a dallam, egy G-dúr akkordon még búcsút vesz egy crescendo— decrescendo hullámmal, majd halkan megnyugszik.
I. felvonás
Francet gazda, Balthazar juhász és az Együgyű vannak a színen. A szellemi fejlődés terén elmaradt gyermek a juhász térdén pihenteti a fejét, és az öreg meséjét lesi. A férfiak azonban nem törődnek a gyermekkel, Frédériről, fivéréről folyik a szó. A gyermek közbeszól: meséljenek neki a farkasokról. A zenekar a gyermek motívumát játssza halkan, fölötte tovább folyik a beszélgetés. A darabban sok az ilyen rövid, de igen érzékletes melodráma. Ez például mindössze hét ütem (2. sz.).
Francet gazda nehezményezi, hogy unokája, Frédéri annyira bolondja lett egy arles-i lánynak, hogy azóta se éjjele, se nappala, s a munkáját is alig látja el. Pedig menynyivel jobban illene hozzá falusi lány, például a szőke hajú, kékszoknyás Vivette, aki minden szüretkor erre illegeti magát. Francet megnyugtatja a juhászt, hogy rokona, Marc hajósgazda majd utánanéz a városban, hogy miféle is ez az arles-i lány?
Újra felcsendül a zene, 11 ütemes melodráma.
Rose asszony jön, Frédéri anyja, és szokásához híven perlekedik. Francet-t leküldi a pincébe borért, Balthazart pedig kéri, hogy vigyázzon ártatlan kisgyerekére. A juhász mesélni kezd.
(4. sz. melodráma, 10 ütem Esz-dúrban )
Megérkezik Vivette. Balthazarral együtt szánakoznak az Együgyű felett, akivel alig törődik az anyja. Pedig a gyerek igényli a szeretetet, és értelme is mintha nyiladozna... Visszajön Rose, köszönti Vivette-et, de közben az utat lesi. Frédérit várja, aki egészen zavarosan viselkedik, mióta házasodni készül. Vivette most tudja meg, hogy Frédéri, akit gyerekkora óta titokban szeret, mást akar elvenni. Az Együgyű közben fellopakodott a padlás lépcsőjére, Rose felsikolt, ha leesik, halálra zúzza magát az udvar kövén. Leszedik a gyereket, és jön vidáman Frédéri, rögtön utána pedig Marc. Jó hírt hozott, a lány családja kifogástalan, a házasságnak nincs akadálya. Marcot most nevezték ki kapitánynak, nagyon elégedett, és egy szál „legénységét” is magával hozta, hogy legyen kinek parancsolnia. Mindenki bemegy a házba, hogy koccintsanak egyet a jó hírre, csak a juhász marad a színen. Egy láthatatlan kórus vidám dalt énekel a tüzes provence-i borról:
A karének elhal, a zenekar lépések neszét utánozza. Egy idegen lép az udvarra, és Balthazartól a gazda felől érdeklődik. Francet kijön. Az idegen bemutatkozik: ő Mitifio csikós és az arles-i lány, akit a gazda unokája feleségül akar venni, két éve az ő szeretője. A bosszú hozta ide, mert mióta Frédéri el akarja venni a lányt, az feléje sem néz, de itt van bizonyítéknak a lány két levele, amit őhozzá írt. Francet elolvassa a levelet, közben elkezdődik a 6. sz. melodráma és a kórus-finálé. Kijön a házból Frédéri, Francet átadja neki a leveleket, a legény elolvassa, és a kút kávájára roskad. A távoli kórus újra megszólal, majd Frédéri tragikus motívumának hangjai mellett összemegy a függöny.
A második felvonás előjátéka Pastorale és kórus. A fúvóshangszerek súlyos A-dúr akkordjaira épül a vonósok és oboák unisono pasztoráldallama. A természet fensége, végtelen nyugalma árad a zenéből:
Aztán az erőteljes zene visszhangjaként megszólal a dallam a fafúvósokon. A vezető dallamot a fuvola játssza, a kíséret oktávugrását szaxofon. Ezután a fafúvók szaggatott, lépésszerű akkordsorait halljuk, amelyek a szaxofon sóhajtásszerű hangjaival végződnek. Mintha egy vadász lépkedne a zsombékban és időnként megállna fülelni. Háromszor ismétlődik meg ez a játék, negyedszer egy triolás fuvoladallamba torkollik, amelyre angolkürt felelget és fagottok adják hozzá a harmóniai támasztékot. Rövid, légies átvezetés visszavisz a pasztorál erőteljes dallamához, amely decrescendóval ér véget. A függöny szétmegy, Camargue-ban vagyunk, a vacarèsi tó partján. A szín üres, távolból egy csörgődobbal kísért bolerót hallunk, szöveg nélküli, la-la-lázó kórussal:
A széles dallam a fuvolák kromatikusan ereszkedő, ritmizált dallamával pianissimo ér véget. Megjelenik Marc és „legénysége”, hajnal óta hiába hajszolnak egy flamingót. Jön Vivette és Rose, ők Frédérit keresik aggódva. A fiatalember szó nélkül eltűnt hazulról, az asszonyok félnek, hogy kárt tesz magában. Rose kívánja, bár áradna ki a Rhône és vinné el az átkozott várost a lánnyal együtt, aki feldúlta fia lelkét. Vivette-t pedig figyelmezteti, hogy legyen vidámabb, mert a férfiak nem állhatják a szomorú lányokat. Párbeszédüket 6/8-os ringású zene kíséri, finoman ellenpontozott espressivo dallam.
Jön Balthazar, és szemére veti Rose-nak, hogy elhanyagolja kisebbik gyermekét. Az Együgyű motívuma szól, ezúttal 6/8-ban (14 ütem). Rose mentegetőzik, de nem jut mondandója végére, Frédéri támolyog a színre dúltan, csapzottan. Végzetének motívuma kíséri, lelkiállapotának megfelelően bonyolult harmóniai zárlattal:
Balthazar egyedül marad Frédérivel és elmondja, hogy ő is tudja, mi a szerelem. Húsz évvel ezelőtt megszerette gazdája feleségét, az is vonzódott hozzá, de tisztességük azt kívánta, hogy elváljanak. Így került a juhász Castelet-be, ahol senki sem sejti, hogy milyen sebet hordoz lelkében.
Halk, sóhajtásszerű külső kórus kíséri a jelenetet (11. sz. G-dúr, 4/4, 10 ütem).
Frédéri kifakad: „Minden szerelmesnek van szerelmes levele; nekem ez van!” — mutatja a zekéje zsebében lapuló leveleket, amelyektől annyit szenved, és mégsem tud tőlük szabadulni, hiszen ezek az egyetlen emlékei a lánytól. Ártatlan kis testvére fel akarja vidítani, egy mesébe kezd, de belezavarodik.
(6 ütemes melodráma Frédéri motívumából )
Aztán vidám, táncos dallam csendül, provence-i népdal, az Er dou Guet, az orosz gopakok és trepakok távoli rokona:
A gyermek kifárad a nagy igyekezettől és elalszik. Visszatér Vivette, és kertelés nélkül bevallja Frédérinek, hogy szereti és van türelme kivárni, míg viszontszeretik. Frédéri gorombán visszautasítja, majd elrohan. Vivette sírva roskad a földre, Rose így találja. A helyzet kétségbeejtő. A nádasból lövés hallatszik, abból az irányból, amerre Frédéri elrohant. „Tennem kell valamit — szól Rose —, nem akarok ilyen félelemben élni!”
Egy fortissimo F-dúr akkord alatt kromatikus menetek dübörögnek lefelé, a függöny összemegy és vége a második felvonás első képének.
A dallam elhalkul és beleolvad egy kantilénába, amelynek dallamához később az Agnus Dei szöveget alkalmazták (l. Dalok – utolsó kottapélda). Utána visszatér az előjáték hat üteme, és két fortissimo taktussal véget ér a közzene.
A függöny felmegy. A castelet-i ház udvarán vagyunk, Marc perlekedik matrózával. Vivette jön kis batyuval, haza készül idős nagyanyjához. Balthazar is megérkezik, és Marc sikertelen vadászata felett évődik. Rose is kijön a házból, rettenetesen aggódik, mindenben veszélyt lát: „puska, kút, de főleg a padlás..” Francet tanácsára úgy döntenek, hogy nem vesznek tudomást az arles-i lány feslett erkölcséről, és hozzájárulnak, hogy Frédéri elvegye. Jön Frédéri is és visszautasítja az engedékenységet: „az asszony, akinek én a neveteket adom, érdemes is lesz rá, fogadom!” Vivette valamit itt felejtett, visszatér. Frédéri megkéri a kezét. Halk vonós tremolóval megszólal a közzene középrésze, és három fortissimo esz hang mellett legördül a függöny.
Következik a kísérőzene 17. száma, rusztikus menüett. A dallamot a vonóshangszerek intonálják, a zárlatokat a fúvósok erősítik fel:
A Trio széles dallamát dudabasszus-kvintek vezetik be, majd a gordonkák tartott asz—esz kettőshangzata felett egyszerű, népdalszerű dallamot hallunk klarinéton és szaxofonon, a hegedűk nyolcad-figurációjától kísérve. Ezután két fuvola tercmenetben játszik egy rövid c-moll dallamot, amely szurony-motívumban hegyeződik ki. Ezt a játékot megismételik, majd a vonóskar elhalkul, pultonként elhallgat. Visszatér a menüett főtémája és halk, rövid kódával véget ér a közzene.
A kísérőzene 18. száma következik, szent Eligius napi vidám harangjáték (Carillon). A harang-hangokat kürtök, hárfa (vagy zongora) és a vonósok gisz—e—fisz ostinatója utánozza igen érzékletesen, és e fölött szólal meg a délies, vidám dallam:
A ragyogó falusi zsánerkép középrésze pásztori idill két fuvolán, amelyhez fokozatosan csatlakoznak a vonósok és a többi fafúvó:
A gyengéd epizód után visszatér a harangjáték főtémája, és a tétel a zenekar teljes hangerejével ér véget.
III. felvonás
A színmű első képének díszletét látjuk, a castelet-i majort. Balthazar jön be az udvarba, nagyot iszik a kút vizéből, majd Marc jön ünneplőben, de nagyon mérgesen. Szidja ezt a házat, ahol annyira komolyan veszik a szerelmet. Lassan benépesedik az udvar, jön Vivette is nagyanyjával, Renaude anyóval, aki Balthazarban húsz évvel ezelőtti szerelmére ismer. A zenekar halkan megismétli a Carillon középrészét, majd a zene átfolyik egy végtelen gyengéd Adagióba, az öregkorban megtalált szerelem poétikus ábrázolásába:
A két öreg magára marad, a múlton merengenek, és Renaude anyó csókot lehel az öreg juhász homlokára... a színpad kiürül. Amikor a zene elhal, Vivette és Frédéri lép a színre. Vivette szomorú, de amikor megtudja, hogy Frédéri visszaküldte a leveleket, ellágyul, és a szerelmesek boldogan ölelik át egymást. Melodráma következik, a már többször hallott himnikus dallam (l. Dalok kottapélda).
A szerelmesek oldalt húzódnak, Balthazar elégedetten tekint utánuk, de jön Mitifio, és követeli a leveleket. Balthazar azokat már reggel átadta a csikós apjának. Mitifio azzal dicsekszik, hogy már napok óta az arles-i lánynál hál. Frédéri ezt meghallja, és egy furkósbottal a csikósra veti magát. Balthazar szerencsére közbelép, és táncoló fiatalok lepik el az udvart. Mitifio a Farandole alatt elmenekül. A Farandole-hoz Bizet ismét népi motívumot használt fel, a Dansa dei Chivau-Frus-t, amelyet fafúvósok intonálnak pengetett vonósok és csörgődob kíséretével:
A zene hangereje, táncos szilajsága egyre fokozódik, és a szám a zenekar fortissimójával ér véget. A függöny lehullik, vége a harmadik felvonás első képének.
Közzene következik, az öreg pár Adagio zenéje. — A ház belsejében vagyunk, a selyemhernyó-tenyészetben. A helyiség egyik oldalán lépcsőfeljáró vezet a padlásra, alatta ablak. A függöny a Farandole F-dúr változatának dallamára megy fel, majd a színmű nyitányából ismert indulót énekli egy láthatatlan kórus a következő szöveggel:
„Reggel vonultak hajdanán Három királyok a völgy ölében,
S haladt elöl sok hű testőr Tetőtől talpig fegyverben..”
A dallam ezután kánonná alakul a női és a férfikar között, majd négy szólamra oszlik, és még később nagyszerű kontrapunktikus ötlettel a kórus az induló dúr-variánsát énekli, és alatta a zenekar a Farandole-t játssza. Hatalmas lendülettel, egy rövid kiáltással véget ér a remekül felépített szám.
Rose lép a színre. Frédéri egész nap táncolt, és most kimerülten tart szobája felé. Rose aggódva néz utána, és miközben a kórus halkan megismétli az indulót, hosszú monológban szól az anyai szeretetről, a szülői ösztönről és felelősségről. Ezután az Együgyű jön, belépését a zenekar kommentálja. A gyermek megnyugtatja anyját, hogy ne aggódjon, Frédéri már alszik, és őt ne hívják többé Együgyűnek, az ő neve Janet, és ő már mindent megért, akár a felnőttek. Aztán a gyermek eltűnik, Rose pedig imádkozik: „A jó isten nem azért adta vissza egyik gyermekemet, hogy a másikat elvegye helyette...” A zenekar halk akkordsorozat után Frédéri motívumát intonálja, Rose is nyugovóra tér. Virrad. Frédéri jön a színre. Az arles-i lányról álmodott, talán éppen most szökteti meg a csikós... Ezt az őrült képet ki kell tépnie magából. A padlásra vezető lépcsőn szalad felfelé... Rose már nem éri utól... A zajra összefutnak a házbeliek, de a tragédia már bekövetkezett: Frédéri levetette magát a padlásról az udvar kövére és szörnyethalt. Balthazar kinéz az ablakon, és így szól a cinikus Marchoz: „Nézz ki hát, aztán lásd, hogy nem öl-e a szerelem! A zenekar teljes hangerővel játssza Frédéri tragikus motívumát, a függöny legördül, a színműnek vége.
Bizet káprázatos megjelenítő erővel formálta meg a kísérőzenét. Provence hangulata és szenvedélyessége izzik a zene minden taktusában. Eszközei végtelenül egyszerűek, a dallamok változatlanok maradnak, csak a ritmus és a harmóniák módosításával él. Sajátos összetételű zenekarát kifogyhatatlan leleménnyel szólaltatja meg, mind az intim, halk jelenetekben, mind pedig a mammutzenekar illúzióját keltő tömör tuttikban. Az arles-i lány kísérőzenéje zseniális alkotás, minden ütemén érződik már a Carmen közelsége. A színmű ma már idejét múlta, poros, nem játsszák. A zene egy része a két zenekari szvitben él tovább.
Sajnos teljes felvétel sem áll rendelkezésre, alább egy elég gyenge minőségű, 1955-ös mono felvétel található, mely Párizsban készült. A közelebbről meg nem határozott zenekart Albert Wolff vezényli.
