Le troupeau verni des moutons Roule en tumulte vers la crêche Les lapins tambours, brefs et rêches, Couvrent leurs aigres mirlitons. Vierge Marie, en crinoline. Ses yeux d'émail sans cesse ouverts, En attendant Bonhomme hiver Veille Jésus qui se dodine Car, près de là, sous un sapin, Furtif, emmitoufflé dans l'ombre Du bois, Belzébuth, le chien sombre, Guette l'Enfant de sucre peint. Mais les beaux anges incassables Suspendus par des fils d'archal Du haut de l'arbuste hiémal Assurent la paix des étables. Et leur vol de clinquant vermeil Qui cliquette en bruits symétriques S'accorde au bétail mécanique Dont la voix grêle bêle: "Noêl! Noêl! Noêl!"
A cseh nép régi dicsőségét és a cseh tájak szépségét idézi elénk Smetana hat részből álló, 1874-79 között írt Hazám (Má vlast)című szimfonikus ciklusában. Közöttük legnépszerűbb és legismertebb a Moldva (Vltava).Smetana fiatalkori szimfonikus művei ehhez a nagyszabású ciklushoz viszonyítva, melyet süketsége miatti kényszerű
visszavonultsága idején írt, inkább csak kísérletek voltak. Operáihoz hasonlóan most szimfonikus alkotásaiban is kialakítja a nemzeti művészet hanghordozását. A Hazám-ciklus programját, eszmemenetét V. Zelenynek Smetana jóváhagyásával készült magyarázataiból ismerhetjük meg.
Vyšehradcímet viseli a ciklus első része. A cseh történelem emlékei elevenednek meg a költő szemei előtt, amidőn a legendás Lumir dalnok lelkesítő szavára figyelve elvonul
előtte Vyšehrad várának dicsőséges múltja. A hatalmas erősség termei sikeres harcokból hazatérő
lovagok ünnepi dalait visszhangozzák. A mű második része vad tusákat jelenít meg, a harcokban leomlanak az ősi falak, elpusztul az élet, romhalmaz a büszke vár. A harmadik rész elégia: Lumir dalnok az elhagyott
vár romjainál megindultan emlékezik a régmúlt dicsőségről. A Vyšehrad a Moldva mellett kétségtelenül a ciklus legértékesebb része, formájában, kifejezésében egységes, bőven folyó leleményében megkapó hatású.
A ciklus második részének címe: Moldva (Vltava). Cseherdőben két patak csörgedezik, az egyik meleg és vidáman szökellő,
a másik hideg és nyugodt. A patakok játékos mozgását hárfán és hegedűn kísért két fuvola hangjával ábrázolja a költő. Az idillikus zenei festményt a továbbiak folyamán a klarinétok és a brácsák egészítik
ki, majd a teljes vonóskar veszi át a hullámok ringó mozgásának motívumát: a két patak egyesül, megszületett a Moldva folyó; témája most már végigvonul az egész kompozíción.
Ez a Moldva-téma hasonlít egy svéd népdalra, dallama nyilván svédországi tartózkodása
idejéből maradt meg Smetana emlékezetében. Erdei vadászat kürtjelei hangzanak fel a távolban, majd
egy faluhoz érkezik a Moldva, ahol éppen vidám menyegzői ünnepség folyik. A parasztlakodalomban széles jókedvvel szól a táncmuzsika, az üde egyszerűségében megkapó polkazene.
Felkel a hold, új tájak felé siet a folyó. A sejtelmes holdfényben nimfák lejtik
könnyed táncukat. Ismét változik a kép: a Szentjános-sziklák között vad örvényléssel zúg tova a Moldva, a szikláknak csapódó hullámok játékát a vonóskar szüntelenül áradó mozgása festi. Hatalmas fokozás
után nyugodt fenséggel szólal meg ismét a Moldva-téma, a megnövekedett folyó túljutva a sziklás-vadregényes tájon, síkságra lép és széles hömpölygéssel a cseh nemzeti jelkép, a Prága melletti Vyšehrad vára felé tart. A felkelő nap fényében érkezik a méltóságteljes folyam az annyi dicsőséget és
harcot látott vár falai alá.
A harmadik rész, a Šárka, mondai anyagot dolgoz fel. Šárka a cseh hajadonok vezére, aki szerelmi csalódottságában amazonjai élén harcba száll a férfiak ellen.
Ctirad lovag az erdőben egy fához kötözve találja Šárkát, megsajnálja, kioldja kötelékeiből, a táborába viszi. Megszereti és feleségül kéri. A menyegzői
vigasságon a lovagok az italtól mámoros álomba merülnek, a lesben álló, harcias női sereg rajtuk üt és lemészárolja a férfiakat.
A negyedik rész, a Cseh erdőkön és mezőkön(Z českých luhů a hájů), forró szívvel írt természeti festmény. Csehország természeti szépségei előtt hódol itt rajongó hazaszeretettel a zeneköltő. Idézzük a programot: „Boldogsággal telik meg a szív Csehország szépségei láttán. Messze terjednek gazdag mezei. Könynyű fuvallat száll át a rónákon, a távolban népünnep, az egész táj
visszhangzik a tánctól, a daltól.” A napsütéses nyári táj romantikusan hevülő, gazdag áradású ábrázolásába vidám, friss népi motívumok vegyülnek.
Az áradó napfény szikrázó özöne túlcsorduló életörömmel telíti a mű minden ütemét.
Az ötödik rész, a Tábor ismét történeti freskó. A huszita háborúk elevenednek meg a zene hangjaiban drámai
mozgalmassággal. Husz János nemcsak vallásújító, hanem nemzeti hős is. Máglyahalála után hívei Ziska vezetésével a Tábor hegyére vonultak. Innen indultak harcba Róma és a nemzeti elnyomás ellen. A husziták
a cseh nemzeti öntudat első harcosai, hazájuk szabadságáért éppúgy küzdöttek, mint a lelkiismereti szabadságért. Előkészítik a reformációt, mozgalmukban a népi erők törnek előre. Smetana a husziták küzdelmeit korálfantázia formájában ábrázolja. A husziták himnuszát („Ti vagytok az Isten katonái”) állítja a mű középpontjába, a változó részek ennek töredékei és variánsai
köré csoportosulnak.
A hatodik rész, a Blaníkszerves folytatása a Tábornak. A Blaník-hegy a tábori szállásra néz, ahol a husziták első ízben gyűltek össze, majd ide vonultak vissza leveretésük után. Hőseik
sírjukban álmodnak nemzetük szabadságáról, sírjuk felett pásztorének hallik. Elsőnek a huszita himnusz hangzik fel, belőle alakul ki az első rész témája. A középrész komor hangulatú: a huszita hősök vértanúhalála
után elkövetkezett a gyászos elnyomás kora. De a befejező részben ismét bizakodóan hangzik fel a husziták dala. Indulóvá fejlődve fejezi ki végül is a korál ünnepélyes zengése a költőnek hitét népe szabad
és boldog jövőjében.
Patrie (ouverture dramatique pour grand orchestre) Op. 19
Keletkezésének ideje: 1873—1874 fordulója.
Míg Bizet a Carmenen dolgozott, felkereste őt hűséges híve és mecénása, Pasdeloup,
hogy új művet, ezúttal egy nyitányt rendeljen tőle (még Guiraud és Massenet kapott hasonló megbízást). Bizet saját háborús élményei alapján komponált egy nyitányt, melynek a Haza (Patrie) címet adta. Túlságosan
el lévén foglalva a Carmennel, félbemaradt operájának, a Don Rodrigue-nak egy induló-témájából alakította ki patetikus hangvételű nyitányát, melyet sokan Csajkovszkij 1812-es ünnepi nyitányához szeretnek
hasonlítani. Ám Bizet műve sokkal egyszerűbb, de ezáltal bensőségesebb is. A mű bemutató előadása Pasdeolup egyik bérleti hangversenyén zajlott le 1874. február 15-én. Ez azon kivételes alkalmak egyike volt
a zeneszerző életében, amikor zavartalanul, maradéktalanul örülhetett egy műve sikerének. A sok elismerés között talán Massenet hódoló levele esett legjobban. A nyitányt Choudens még az előadás évében megjelentette.
A partitúra ajánlása Massenet-nak szól
Maestoso, méltóságteljesen, súlyos, komor c-moll témával kezdődik a fantázia-formában komponált, meglehetősen
laza szerkezetű nyitány. Mintha forradalmi tömegek csizmái dübörögnének a párizsi utcákon :
A téma megismétlődik C-dúrban, majd egy új, éneklő dallam csendül fel a gordonkákon,
de a kíséret szaggatott, lépésszerű marad. A hegedűk, majd a fafúvók szövik tovább a dallamot. Egy négyütemes harsonariadó után visszatér az első téma c-mollban, majd C-dúrban. Ezután új dallammal ismerkedünk
meg, széles, himnikus melódia ez F-dúrban, először klarinétokon, fagottokon és brácsákon, majd kiteljesedik az egész zenekaron, és álzárlattal, egy váratlan E-dúr akkorddal ér véget. Hosszabb nyugvópont után
lágy a-moll dallamot intonálnak a gordonkák és a brácsák, fúvós akkordokkal kísérve, majd a hegedűk folytatják a dallamot, amely mindegyre panaszosabb, szenvedélyesebb lesz, és tetőpontját egy fafúvós triola-menettel
kísért vonós unisono dallamban éri el.
Andantino következik A-dúrban, 3/4-ben. Érdekes a hangszerelés. Angolkürt, klarinét és brácsa szólaltatja
meg a dallamot a hegedűk tört akkordjaival kísérve:
Megismétlődik a dallam a fuvolákon és a hárfán, a hegedűk arpeggio-kísérete marad. Érdekes berliozi hangszínt hallunk ezután, a fuvola, az angolkürt, a klarinét
és a hárfa együttesét. Széles ívben bontakozik ki a dallam, és kényelmesen kanyarodik vissza a nyitány első dallamához. Még egyszer, mintegy búcsúzóul felcsendül a himnikus dallam is, majd lendületes, erőteljes
C-dúr Kódával ér véget a nyitány.
Igen ritkán hallható mű. Előadása nagyzenekari apparátust igényel. Technikailag
nem nehéz. Kiválóan alkalmas ünnepi hangversenyek, rendezvények megnyitójául.
Először elhangzott: a Scherzo 1863. január 11-én, a szvit a Scherzo nélkül 1869. február 28-án, a teljes mű 1880-ban.
Az első tétel: „Vadászat az ostiai erdőben”. Bizet a tételt eredetileg variációk sorozatának szánta,
később elállt tervétől és a főtémát megtartva, mellék- és zárótémával kiegészítve laza szövésű, szabálytalan szonátaformát hozott létre. A szonátát lassú bevezetés előzi meg, fenséges, méltóságteljes
dallam. Először négy kürtön szólal meg, majd a teljes fúvóskaron:
A lassú bevezetés után következik a szonátaforma főtémája, izgatott, mozgalmas, agitato zene:
Miután a zeneszerző a hosszú témát teljes szépségében bemutatta, szinte átvezetés nélkül
vezet el a klarinéton megszólaló gyengéd melléktémához:
A téma megismétlődik az első és a második hegedűkön, vonósokkal és hárfával kísérve és
a gordonka és a klarinét mellékdallamával ellenpontozva.
Esz-dúrban szólal meg az erőteljes, patetikus zárótéma fagottokon, gordonkákon és nagybőgőkön, a hegedűk és a brácsák sűrű tremolóitól
kísérve:
A feldolgozási rész nemcsak a szonátaforma három témáját fejleszti, alakítja, hanem megszólal
benne a himnikus bevezetés felgyorsított változata is különböző hangnemekben, ölelkezve a szonáta három témájával.
A reexpozíció szabálytalan. A melléktéma nem tér vissza a tétel alaphangneméhez, a zárótéma
elmarad, helyette a szerző a himnikus bevezetés kürtdallamát hozza vissza a vonósok fel- és lefelé szaladgáló szextoláitól kísérve. A zene fokozatosan megnyugszik, visszakanyarodik C-dúr felé, és a bevezetés
méltóságteljes dallamával ér véget az első tétel.
A második tétel a sokat emlegetett Scherzo. A téma egy fugato keretében mutatkozik be, amelyet az elsőhegedűk kezdenek el:
A második hegedűk egy kvarttal mélyebben imitálják a témát, az elsőhegedűk ellenpontozzák.
A következő belépés a brácsáké, az alaphangnemben, Asz-dúrban, majd a gordonkák és a nagybőgők lépnek be ismét egy kvarttal mélyebben. Az ellenpontozó szólamok felrakása rendkívül igényes és leleményes.
A Scherzo második témája gyengéd, poétikus, szolisztikus szerepe van benne
a hárfának. A Trioelső szakasza Desz-dúrban hangzik fel az első- és második hegedűkön, amelyeknek szólamát
a mélyhangú fúvóshangszerek sötét színű akkordjai támasztják alá és mindezt körülírja a brácsák mozgalmas szólama. A Trio második szakasza az első továbbfejlesztése, először fafúvósokon, majd a vonóskaron.
A visszatérés a klasszikus Scherzo követelményeinek mindenben megfelel.
Szabályos A—B—A képletű dalforma a harmadik tétel: „Körmenet”. Az első szakaszt kitölti a szélesen áradó, szinte végtelen dallam, amelyet
az első hegedűk intonálnak és a többi vonóshangszer kísér:
A B szakaszhoz a fafúvósok vezetnek át. Az új téma fuvolán, angolkürtön és fagotton szólal
meg, hárfa és pizzicato mélyvonósok kíséretével:
A dallam kibontakozik a teljes zenekaron, majd visszakanyarodik az A szakaszhoz, amelynek melódiáját
először az első kürt, majd a fafúvósok játsszák, és hangjukat gyengéden ölelik körül a hegedűk figurációi. A poétikus tétel rövid Codával zárul.
Az utolsó tétel: „Karnevál Rómában” — ha sejteti is egy összetett dalforma körvonalait — szabad,
meglehetősen széteső fantázia. Négy önálló elemet különíthetünk el benne. Elsőként az első oboa, majd a többi fafúvó saltarello dallamát halljuk vonós pizzicato és hárfa kísérettel:
Ezt egy schubertes, hajlékonyan gyengéd dallam követi az első és második hegedűk tercpárhuzamával,
a hárfa és a fafúvók virtuóz kíséretével, a gordonkák pedálhangjaival alátámasztva:
Néhány ütemnyi vonós scherzando a tétel harmadik témája. A negyedik méltóságteljes és erőteljes
vonósdallam, amelynek egy fafúvós változatát is bemutatja a szerző. A fafúvókat a hegedűk triolás menetei kísérik. Újra felbukkan a második (vonós tercmenetes) dallam, ezt egy, a harmadik tételből vett témából
képzett lendületes Codaköveti és rekeszti be a Róma szimfonikus szvitet.
A Róma egyenetlen értékű alkotás, és bár szerzőjének legkedveltebb művei közé tartozik,
korántsem hibátlan. Kitűnő és költői a lassú tétel és lendületes, virtuóz a Scherzo. Az első és az utolsó tétel formailag széteső, tartalmában nem sokat mondó. Talán éppen ezért a mű igen ritkán hallható.
Gustav Mahler nagyon szerette és gyakran vezényelte. Hanslick, a rettegett kritikus nagyon látványos, jól hangzó, szellemesen hangszerelt műnek
tartotta. Hansvon Bülow egyetlen szóval fejezte ki nemtetszését: „Schweinerei! ” Nietzsche szerint a Róma naiv muzsika, de a szerző egyik legjobb alkotása.
A szimfónia első tétele szabályos szonáta-formában készült. Az expozíció a hagyományos három
szakaszból áll: főtémából, mellék- és zárótémából. A tétel középső része a feldolgozási rész, ezután következik a reexpozíció, az expozíció visszatérése, amikor is a témák a tétel alaphangnemében,
jelen esetben C-dúrban szólalnak meg.
Az első tétel főtémája tulajdonképpen egy C-dúr akkord felbontására épül:
Ebből az első 4 taktust a teljes zenekar intonálja, a másodikat a vonóskar, majd belépnek a fafúvósok
és a kürtök. A főtéma ezután G-dúr felé halad. 16 taktuson át a vonósok tercmeneteivel párhuzamosan, a rézfúvók és az üstdobok szaggatott hangjait halljuk, majd többször megismételve, más és más hangnemekben
visszatér a pregnáns főtéma.
A melléktémához vezető ütemekben staccatofafúvós kettőshangzatokat hallunk, a klarinétok és a kürtök tartott, ún. pedálhangjaival, míg a téma a hegedűkön, pizzicato szólal meg:
A lágy, espressivomelléktéma először az első oboán szólal meg vonós-zenekari kísérettel, majd átveszik az összes fafúvók. A vonóskíséret kürtökkel erősödik:
Akárcsak a melléktéma, az expozíció zárótémája is G-dúr-ban szólal meg, és a főtémához
hasonlóan akkord-felbontásokból áll. A zárótémát a teljes zenekar játssza:
Ezzel véget ér az expozíció és következik a témák feldolgozása. Először a főtémát halljuk
E-dúrban, majd A-dúrban, utána egy nyolctaktusos lírai kürtszólót, amely átvezet a melléktéma D-dúr változatához.
A zenekar erőteljes basszus menetei vezetnek el a reexpozícióhoz, amelyben a klasszikus szimfóniaforma
szabályait követve mindhárom témát a tétel alaphangnemében, C-dúr-ban halljuk viszont.
A szimfónia második tételeAdagio 9/8-ban, egyszerű dalforma A—B—A képlettel, csak a B szakasz hosszabb az A-nál,
és két részre tagolódik. A főtémát nyolcütemes bevezetés készíti elő. Vonósok és kürtök sötét, komor akkordjai felett a fafúvósok sóhajtásszerű, panaszos hangjait halljuk, majd oboán szólal meg a lamentáló,
kissé keleties ízű főtéma:
Ezután a főtéma rövidített változatát halljuk klarinétokon és fagottokon, tercmenetben. A tétel
B szakaszának első dallama édeskés, Gounod hatását tükrözi. Az első és a második hegedűkön szólal meg a dallam, amelyet a mélyvonósok pengetett akkordjai és a fúvósok fekvő harmóniái kísérnek. Ezt a
dallamot tizenhatod figurációk követik, amelyek felett a tétel bevezetésének fafúvós sóhajait fejleszti tovább Bizet. A B szakaszt rövid fugato zárja le és ez egyben átvezet a főtéma (A szakasz) visszatéréséhez.
Ellentétben az első tétel klasszikus tartásával és intonációjával, a második tétel egzotikus lírája sokat sejtet Bizet eljövendő hangzásvilágából.
A harmadik tétel szabályos Scherzo a bécsi mesterek hagyományos modorában. Nem különösebben eredeti muzsika, csak
színes modulációi vallanak élénk képzelőerőről.
Főtémája:
A második szakasz felbontott hármashangzataiból képezett dallam a zenekar basszushangszerein szólal
meg, majd a fúvósok tartott hangjai felett több hangnemen átviharzanak a vonósok, és egy éneklő dallamnál kötnek ki. A Scherzo Trio-jában a szerző nem hoz új témát, a tétel főtémáját szólaltatja meg
C-dúrban, dudahatást keltő kvintakkordok felett.
A C-dúr szimfónia negyedik, zárótétele ismét szonátaforma. A főtéma két részből áll. Az első rész „perpetuum mobile”, vonós
tizenhatod-menetek füzére:
A főtéma második fele schumanni ihletésű induló. Ennek találékony fejlesztésén keresztüljutunk
el a G-dúrban megszólaló, mozarti derűt sugárzó melléktémához:
A melléktémát először a vonósok intonálják, majd a téma megismétlődik fafúvós színekkel
gazdagodva. 8 taktus vezet a mozgékony zárótémához:
A feldolgozási részben főleg a melléktéma fejlődése méltó figyelemre. A főtéma és a melléktéma
ellenpontozva, ölelkezve is megszólal, és az örökmozgó tizenhatodjai színesen festik alá a változó, fejlődő témákat.
A témák visszatérése a klasszikus rend törvényeinek megfelelően történik a tétel alaphangnemében,
C-dúrban.
A fiatalos bájt, frisseséget árasztó kerek kis alkotást sajnálatosan ritkán hallani.
A második zenekari szvitet Bizet halála után barátja, Ernest Guiraud állította össze a színmű és a Szép perthi lány c. opera zenéjéből.
Az első tétel a kísérőzene 7. száma, a Pastorale és Andantino.
A második tétel a kísérőzene 15. sz. Közzenéje. (Az Andante Agnus Dei szöveggel ismert, népszerű vallásos dal. )
A harmadik tétel a Szép perthi lány lapjairól kölcsönzött kecses Menüett. Az operában Mab és a herceg
kettősének zenéje. A szvitben hárfa kíséri a fuvolán megszólaló dallamot, ezt egy zenekari tutti középrész követi, majd visszatér a fuvoladallam. Érdekes, hogy ez a hat évvel fiatalabb menüett milyen szervesen illeszkedik be Az arles-i lány partitúrájába.
A negyedik tételt Guiraud az induló és a farandole kombinációjából állította össze. A két téma váltja egymást, majd a tetőfokon
együtt szól.
Színmű három felvonásban, öt képben
Szerzője: Alphonse Daudet
Kísérőzenéjét komponálta: Georges Bizet (No: 23)
Keletkezésének ideje: 1872.
A művet 1872. október 1-én mutatták be Párizsban, a Théâtre Vaudeville-ben.
Szereplők:
Balthazar, öreg juhász
Francet Mamai, a casteleti major gazdája
Rose Mamai, özvegy menye
Frédéri és L'Innocent (Az együgyű) – Rose gyermekei
Renaude anyó
Vivette, az unokája
Marc, hajósmester
A „legénysége”
Mitifio, csikós
Szolgák, szolgálók, béresek, táncosok.
Történik Dél-Franciaországban, Arles környékén.
Az első felvonást nyitány előzi meg, amely három részből áll. A zenekar erőteljes unisonója egy provence-i karácsonyi dalt, a Három királyok indulóját (La Marcho dei Rei) intonálja. A dallam francia nyelvterületen Turenne-i induló néven ismeretes. Bizet a népi dallam kvintlépését kvartra változtatta, megváltoztatta, kihegyezte a dallam ritmusát is.
Az unisono dallamot négy variáció követi. Az első változatot fuvola, angolkürt, klarinét és két fagott adja elő, a dallam a klarinét szólamában van, a fuvola és az angolkürt azonos ellendallamot játszik, a két fagott terc- és szext- meneteivel, a váltóhangokat szellemesen kihasználó és a kromatika eszközeivel bőkezűen élő harmóniai fordulataival támasztja alá a téma első variációját. A második változatban a fúvósok staccato játsszák a dallamot, amelyet a vonósok c orgonapontról kiinduló és arra visszatérő nyolcad-figurációkkal kísérnek. A ritmust a kisdob hangjai teszik feszesebbé. A harmadik variációban a gordonkák éneklik a dallamot két kürt harmóniai támaszával, míg a fagottok játékos triolákkal mozognak a dallam alatt. A negyedik változatban a teljes zenekar teljes hangerejével csendül fel az induló, és kürtök, majd fafúvók rövid kódája után három pianissimo c-moll akkorddal ér véget a nyitány első szakasza.
A második szakaszban új dallamot hallunk. A színműben ez a dallam L’Innocent ártatlan együgyűségét, majd nyiladozó értelmét jellemzi a legkülönbözőbb változatokban. Először szaxofonon szólal meg a melódia, vonósok és klarinét kíséretével:
Ez a dallam más-más harmóniákkal többször megismétlődik, majd L’Innocent motívumától is búcsút veszünk, puha Asz-dúr akkordokkal. Az elsőhegedűk egy dallamfoszlányt próbálgatnak, míg a hetedik ütemben, nagy crescendo után kibomlik egy szenvedélyes, vészterhes dallam, Frédéri halálos, vak szerelmének tragikus motívuma, amely szekvenciákon át fejlődik tovább. A dallam a vonósok telt unisonójával mutatkozik be, és a rézfúvók szűkített szeptim-sorozatának triolái kísérik, míg a fafúvók — s ez Bizet kései stílusára rendkívül jellemző — tartott hangok kromatikus játékával vesznek részt a szenvedélyes dallam tolmácsolásában:
A dallamot felfelé viharzó G-dúr hármashangzatok vezetik a csúcspontig, majd lefelé hajolva egyre halkabb lesz a dallam, egy G-dúr akkordon még búcsút vesz egy crescendo— decrescendo hullámmal, majd halkan megnyugszik.
I. felvonás
Francet gazda, Balthazar juhász és az Együgyű vannak a színen. A szellemi fejlődés terén elmaradt gyermek a juhász térdén pihenteti a fejét, és az öreg meséjét lesi. A férfiak azonban nem törődnek a gyermekkel, Frédériről, fivéréről folyik a szó. A gyermek közbeszól: meséljenek neki a farkasokról. A zenekar a gyermek motívumát játssza halkan, fölötte tovább folyik a beszélgetés. A darabban sok az ilyen rövid, de igen érzékletes melodráma. Ez például mindössze hét ütem (2. sz.).
Francet gazda nehezményezi, hogy unokája, Frédéri annyira bolondja lett egy arles-i lánynak, hogy azóta se éjjele, se nappala, s a munkáját is alig látja el. Pedig menynyivel jobban illene hozzá falusi lány, például a szőke hajú, kékszoknyás Vivette, aki minden szüretkor erre illegeti magát. Francet megnyugtatja a juhászt, hogy rokona, Marc hajósgazda majd utánanéz a városban, hogy miféle is ez az arles-i lány?
Újra felcsendül a zene, 11 ütemes melodráma.
Rose asszony jön, Frédéri anyja, és szokásához híven perlekedik. Francet-t leküldi a pincébe borért, Balthazart pedig kéri, hogy vigyázzon ártatlan kisgyerekére. A juhász mesélni kezd.
(4. sz. melodráma, 10 ütem Esz-dúrban )
Megérkezik Vivette. Balthazarral együtt szánakoznak az Együgyű felett, akivel alig törődik az anyja. Pedig a gyerek igényli a szeretetet, és értelme is mintha nyiladozna... Visszajön Rose, köszönti Vivette-et, de közben az utat lesi. Frédérit várja, aki egészen zavarosan viselkedik, mióta házasodni készül. Vivette most tudja meg, hogy Frédéri, akit gyerekkora óta titokban szeret, mást akar elvenni. Az Együgyű közben fellopakodott a padlás lépcsőjére, Rose felsikolt, ha leesik, halálra zúzza magát az udvar kövén. Leszedik a gyereket, és jön vidáman Frédéri, rögtön utána pedig Marc. Jó hírt hozott, a lány családja kifogástalan, a házasságnak nincs akadálya. Marcot most nevezték ki kapitánynak, nagyon elégedett, és egy szál „legénységét” is magával hozta, hogy legyen kinek parancsolnia. Mindenki bemegy a házba, hogy koccintsanak egyet a jó hírre, csak a juhász marad a színen. Egy láthatatlan kórus vidám dalt énekel a tüzes provence-i borról:
A karének elhal, a zenekar lépések neszét utánozza. Egy idegen lép az udvarra, és Balthazartól a gazda felől érdeklődik. Francet kijön. Az idegen bemutatkozik: ő Mitifio csikós és az arles-i lány, akit a gazda unokája feleségül akar venni, két éve az ő szeretője. A bosszú hozta ide, mert mióta Frédéri el akarja venni a lányt, az feléje sem néz, de itt van bizonyítéknak a lány két levele, amit őhozzá írt. Francet elolvassa a levelet, közben elkezdődik a 6. sz. melodráma és a kórus-finálé. Kijön a házból Frédéri, Francet átadja neki a leveleket, a legény elolvassa, és a kút kávájára roskad. A távoli kórus újra megszólal, majd Frédéri tragikus motívumának hangjai mellett összemegy a függöny.
A második felvonás előjátéka Pastorale és kórus. A fúvóshangszerek súlyos A-dúr akkordjaira épül a vonósok és oboák unisono pasztoráldallama. A természet fensége, végtelen nyugalma árad a zenéből:
Aztán az erőteljes zene visszhangjaként megszólal a dallam a fafúvósokon. A vezető dallamot a fuvola játssza, a kíséret oktávugrását szaxofon. Ezután a fafúvók szaggatott, lépésszerű akkordsorait halljuk, amelyek a szaxofon sóhajtásszerű hangjaival végződnek. Mintha egy vadász lépkedne a zsombékban és időnként megállna fülelni. Háromszor ismétlődik meg ez a játék, negyedszer egy triolás fuvoladallamba torkollik, amelyre angolkürt felelget és fagottok adják hozzá a harmóniai támasztékot. Rövid, légies átvezetés visszavisz a pasztorál erőteljes dallamához, amely decrescendóval ér véget. A függöny szétmegy, Camargue-ban vagyunk, a vacarèsi tó partján. A szín üres, távolból egy csörgődobbal kísért bolerót hallunk, szöveg nélküli, la-la-lázó kórussal:
A széles dallam a fuvolák kromatikusan ereszkedő, ritmizált dallamával pianissimo ér véget. Megjelenik Marc és „legénysége”, hajnal óta hiába hajszolnak egy flamingót. Jön Vivette és Rose, ők Frédérit keresik aggódva. A fiatalember szó nélkül eltűnt hazulról, az asszonyok félnek, hogy kárt tesz magában. Rose kívánja, bár áradna ki a Rhône és vinné el az átkozott várost a lánnyal együtt, aki feldúlta fia lelkét. Vivette-t pedig figyelmezteti, hogy legyen vidámabb, mert a férfiak nem állhatják a szomorú lányokat. Párbeszédüket 6/8-os ringású zene kíséri, finoman ellenpontozott espressivo dallam.
Jön Balthazar, és szemére veti Rose-nak, hogy elhanyagolja kisebbik gyermekét. Az Együgyű motívuma szól, ezúttal 6/8-ban (14 ütem). Rose mentegetőzik, de nem jut mondandója végére, Frédéri támolyog a színre dúltan, csapzottan. Végzetének motívuma kíséri, lelkiállapotának megfelelően bonyolult harmóniai zárlattal:
Balthazar egyedül marad Frédérivel és elmondja, hogy ő is tudja, mi a szerelem. Húsz évvel ezelőtt megszerette gazdája feleségét, az is vonzódott hozzá, de tisztességük azt kívánta, hogy elváljanak. Így került a juhász Castelet-be, ahol senki sem sejti, hogy milyen sebet hordoz lelkében.
Halk, sóhajtásszerű külső kórus kíséri a jelenetet (11. sz. G-dúr, 4/4, 10 ütem).
Frédéri kifakad: „Minden szerelmesnek van szerelmes levele; nekem ez van!” — mutatja a zekéje zsebében lapuló leveleket, amelyektől annyit szenved, és mégsem tud tőlük szabadulni, hiszen ezek az egyetlen emlékei a lánytól. Ártatlan kis testvére fel akarja vidítani, egy mesébe kezd, de belezavarodik.
(6 ütemes melodráma Frédéri motívumából )
Aztán vidám, táncos dallam csendül, provence-i népdal, az Er dou Guet, az orosz gopakok és trepakok távoli rokona:
A gyermek kifárad a nagy igyekezettől és elalszik. Visszatér Vivette, és kertelés nélkül bevallja Frédérinek, hogy szereti és van türelme kivárni, míg viszontszeretik. Frédéri gorombán visszautasítja, majd elrohan. Vivette sírva roskad a földre, Rose így találja. A helyzet kétségbeejtő. A nádasból lövés hallatszik, abból az irányból, amerre Frédéri elrohant. „Tennem kell valamit — szól Rose —, nem akarok ilyen félelemben élni!”
Egy fortissimo F-dúr akkord alatt kromatikus menetek dübörögnek lefelé, a függöny összemegy és vége a második felvonás első képének.
A dallam elhalkul és beleolvad egy kantilénába, amelynek dallamához később az Agnus Dei szöveget alkalmazták (l. Dalok – utolsó kottapélda). Utána visszatér az előjáték hat üteme, és két fortissimo taktussal véget ér a közzene.
A függöny felmegy. A castelet-i ház udvarán vagyunk, Marc perlekedik matrózával. Vivette jön kis batyuval, haza készül idős nagyanyjához. Balthazar is megérkezik, és Marc sikertelen vadászata felett évődik. Rose is kijön a házból, rettenetesen aggódik, mindenben veszélyt lát: „puska, kút, de főleg a padlás..” Francet tanácsára úgy döntenek, hogy nem vesznek tudomást az arles-i lány feslett erkölcséről, és hozzájárulnak, hogy Frédéri elvegye. Jön Frédéri is és visszautasítja az engedékenységet: „az asszony, akinek én a neveteket adom, érdemes is lesz rá, fogadom!” Vivette valamit itt felejtett, visszatér. Frédéri megkéri a kezét. Halk vonós tremolóval megszólal a közzene középrésze, és három fortissimo esz hang mellett legördül a függöny.
Következik a kísérőzene 17. száma, rusztikus menüett. A dallamot a vonóshangszerek intonálják, a zárlatokat a fúvósok erősítik fel:
A Trio széles dallamát dudabasszus-kvintek vezetik be, majd a gordonkák tartott asz—esz kettőshangzata felett egyszerű, népdalszerű dallamot hallunk klarinéton és szaxofonon, a hegedűk nyolcad-figurációjától kísérve. Ezután két fuvola tercmenetben játszik egy rövid c-moll dallamot, amely szurony-motívumban hegyeződik ki. Ezt a játékot megismételik, majd a vonóskar elhalkul, pultonként elhallgat. Visszatér a menüett főtémája és halk, rövid kódával véget ér a közzene.
A kísérőzene 18. száma következik, szent Eligius napi vidám harangjáték (Carillon). A harang-hangokat kürtök, hárfa (vagy zongora) és a vonósok gisz—e—fisz ostinatója utánozza igen érzékletesen, és e fölött szólal meg a délies, vidám dallam:
A ragyogó falusi zsánerkép középrésze pásztori idill két fuvolán, amelyhez fokozatosan csatlakoznak a vonósok és a többi fafúvó:
A gyengéd epizód után visszatér a harangjáték főtémája, és a tétel a zenekar teljes hangerejével ér véget.
III. felvonás
A színmű első képének díszletét látjuk, a castelet-i majort. Balthazar jön be az udvarba, nagyot iszik a kút vizéből, majd Marc jön ünneplőben, de nagyon mérgesen. Szidja ezt a házat, ahol annyira komolyan veszik a szerelmet. Lassan benépesedik az udvar, jön Vivette is nagyanyjával, Renaude anyóval, aki Balthazarban húsz évvel ezelőtti szerelmére ismer. A zenekar halkan megismétli a Carillon középrészét, majd a zene átfolyik egy végtelen gyengéd Adagióba, az öregkorban megtalált szerelem poétikus ábrázolásába:
A két öreg magára marad, a múlton merengenek, és Renaude anyó csókot lehel az öreg juhász homlokára... a színpad kiürül. Amikor a zene elhal, Vivette és Frédéri lép a színre. Vivette szomorú, de amikor megtudja, hogy Frédéri visszaküldte a leveleket, ellágyul, és a szerelmesek boldogan ölelik át egymást. Melodráma következik, a már többször hallott himnikus dallam (l. Dalok kottapélda).
A szerelmesek oldalt húzódnak, Balthazar elégedetten tekint utánuk, de jön Mitifio, és követeli a leveleket. Balthazar azokat már reggel átadta a csikós apjának. Mitifio azzal dicsekszik, hogy már napok óta az arles-i lánynál hál. Frédéri ezt meghallja, és egy furkósbottal a csikósra veti magát. Balthazar szerencsére közbelép, és táncoló fiatalok lepik el az udvart. Mitifio a Farandole alatt elmenekül. A Farandole-hoz Bizet ismét népi motívumot használt fel, a Dansa dei Chivau-Frus-t, amelyet fafúvósok intonálnak pengetett vonósok és csörgődob kíséretével:
A zene hangereje, táncos szilajsága egyre fokozódik, és a szám a zenekar fortissimójával ér véget. A függöny lehullik, vége a harmadik felvonás első képének.
Közzene következik, az öreg pár Adagio zenéje. — A ház belsejében vagyunk, a selyemhernyó-tenyészetben. A helyiség egyik oldalán lépcsőfeljáró vezet a padlásra, alatta ablak. A függöny a Farandole F-dúr változatának dallamára megy fel, majd a színmű nyitányából ismert indulót énekli egy láthatatlan kórus a következő szöveggel:
„Reggel vonultak hajdanán Három királyok a völgy ölében,
S haladt elöl sok hű testőr Tetőtől talpig fegyverben..”
A dallam ezután kánonná alakul a női és a férfikar között, majd négy szólamra oszlik, és még később nagyszerű kontrapunktikus ötlettel a kórus az induló dúr-variánsát énekli, és alatta a zenekar a Farandole-t játssza. Hatalmas lendülettel, egy rövid kiáltással véget ér a remekül felépített szám.
Rose lép a színre. Frédéri egész nap táncolt, és most kimerülten tart szobája felé. Rose aggódva néz utána, és miközben a kórus halkan megismétli az indulót, hosszú monológban szól az anyai szeretetről, a szülői ösztönről és felelősségről. Ezután az Együgyű jön, belépését a zenekar kommentálja. A gyermek megnyugtatja anyját, hogy ne aggódjon, Frédéri már alszik, és őt ne hívják többé Együgyűnek, az ő neve Janet, és ő már mindent megért, akár a felnőttek. Aztán a gyermek eltűnik, Rose pedig imádkozik: „A jó isten nem azért adta vissza egyik gyermekemet, hogy a másikat elvegye helyette...” A zenekar halk akkordsorozat után Frédéri motívumát intonálja, Rose is nyugovóra tér. Virrad. Frédéri jön a színre. Az arles-i lányról álmodott, talán éppen most szökteti meg a csikós... Ezt az őrült képet ki kell tépnie magából. A padlásra vezető lépcsőn szalad felfelé... Rose már nem éri utól... A zajra összefutnak a házbeliek, de a tragédia már bekövetkezett: Frédéri levetette magát a padlásról az udvar kövére és szörnyethalt. Balthazar kinéz az ablakon, és így szól a cinikus Marchoz: „Nézz ki hát, aztán lásd, hogy nem öl-e a szerelem! A zenekar teljes hangerővel játssza Frédéri tragikus motívumát, a függöny legördül, a színműnek vége.
Bizet káprázatos megjelenítő erővel formálta meg a kísérőzenét. Provence hangulata és szenvedélyessége izzik a zene minden taktusában. Eszközei végtelenül egyszerűek, a dallamok változatlanok maradnak, csak a ritmus és a harmóniák módosításával él. Sajátos összetételű zenekarát kifogyhatatlan leleménnyel szólaltatja meg, mind az intim, halk jelenetekben, mind pedig a mammutzenekar illúzióját keltő tömör tuttikban. Az arles-i lány kísérőzenéje zseniális alkotás, minden ütemén érződik már a Carmen közelsége. A színmű ma már idejét múlta, poros, nem játsszák. A zene egy része a két zenekari szvitben él tovább.
Sajnos teljes felvétel sem áll rendelkezésre, alább egy elég gyenge minőségű, 1955-ös mono felvétel található, mely Párizsban készült. A közelebbről meg nem határozott zenekart Albert Wolff vezényli.
