Jean-Philippe Rameau

(1683-1764)

Voltaire szavaival élve „Lully után minden zenész [...] egyszerűen őt utánozta, amíg Rameau meg nem érkezett".

Rameau operái nem szakítottak szembeszökő módon a fennálló tradícióval: témájukat továbbra is a mitológiából merítették, kórusokat és táncbetéteket alkalmaztak, és bővelkedtek csillogó-villogó színpadi megoldásokban. Stílusának bizonyos vonásai azonban komoly vitát kavartak, foként a bonyolult ellenpont iránti vonzódása, a harmóniák színpadias használata, vokális írásmódjának líraisága, és ami a legfontosabb, az egységes szerkezet megteremtése irányába tett lépései. Legidőtállóbb újítása azonban a kromatikus, színesen hangszerelt, zenekari kísérettel ellátott és rendkívül kifejező recitativo alkalmazása volt. Ez az effektus valósággal felvillanyozta a francia operaszínházakat, az újításért pedig még Gluck is hálás lehetett. Meglepő módon Rameau 1733-ig, ötvenéves koráig egyetlen operát sem írt. Sikere hosszú időn át érlelődött, részben mert élete első negyven évét vidéken töltötte, részben pedig mert tekintélyét zeneteoretikusként alapozta meg, és ezt sokan összeegyeztethetetlennek tartották bármiféle zeneszerzői tevékenységgel. Tudományos háttere ellenére zenéje egyáltalán nem hangzik „kiagyaltnak" — épp ellenkezőleg.

Hetedik gyermekként született egy tizenegy gyermekes családban; apja a dijoni katedrális orgonistájaként tevékenykedett, ezt a posztot később, 1709-től, maga Jean-Philippe töltötte be. Pályájának kezdetén különböző francia templomokban volt orgonista, így Clermont-Ferrandban, ahol 1722-ben kiadta Traité de l'harmonie (Értekezés a harmóniáról) című híres könyvét, amelyben az összhang eredetét és az akkordok közötti összefüggéseket vizsgálta. A következő évben Párizsba költözött, de szerény sikereket ért csak el, könnyed színpadi műveket írt, és csembalót tanított, mielőtt a város egyik legnagyobb mecénása, az adószedő Le Riche de la Poupliniére felkarolta volna, aki Franciaország egyik leggazdagabb embereként bőkezűen támogatta a művészeteket, és magánkápolnát tartott fenn tizennégy fős zenekarral Párizshoz közeli birtokán, Passyban. A mecénás és a zeneszerző között szoros barátság szövődött: 1731-től 1753-ig Rameau volt Passy zeneigazgatója, és La Poupliniére pénze és összeköttetései tették lehetővé későn induló, ragyogó operakarrierjét.
Ma már különösnek tűnhet, de operái kezdetben heves vitákat kavartak. Az Hippolyte et Aricie (Hippolütosz és Aricia) koncentrált drámaisága megbotránkoztatta a konzervatív uralkodó osztályt, amelynek tagjai Lully stílusát tekintették viszonyítási alapnak, így a Párizsi Opera közönsége rövid időn belül pártokra szakadt. Az egyik oldalon álltak Rameau hívei, az eleven drámai stílus pártfogói, a másikon a Lully-pártiak, akik a rend és az illendőség visszaállítását sürgették. A vita különböző hevességgel húsz éven át tartott, és ez idő alatt Rameau egyre népszerűbbé vált - olyannyira, hogy végül épp annak a fennálló rendnek vált a sarokkövévé, amely ellen egykor fellázadt. Amikor 1752-ben belekeveredett az ún. buffonista vitába, Rameau-t a fennálló rend vezéralakjának tekintették, és ekként is támadták. Még hetvenesztendősen is dolgozott (nyolcvan volt, amikor a Les Boréades-ot írta), de halála előtt sokan puszta kövületnek tartották. Gluck Párizsba érkeztével Rameau-t többé-kevésbé elfelejtették.